Nagyon szeretem a tésztaféléket! A barátfülétől a sajtos (remek, friss, kertben szedett zöldfűszerekkel ízesített) spagettiig – szinte mindent. Az újkori Paleolit intelmek – melyek hatásosságát jótékonyan tapasztaltam – ellenére igyekszem gyakran fogyasztani.
Persze nem a sok helyen, néha szupervendéglőkben is kapható eláztatott, agyonfőzött, sokszor borzalmas masszára gondolok, hanem a feleségem főztjére.
Emiatt kaptam fel a fejem a napokban kezembe került hirdetésre egy régi újságban. A Falusi Gazda című újság 1863. márciusában számolt be a londoni világkiállításon aratott magyar sikerről, és bemutatta az akkoriban ismert és divatos tésztaféléinket. Csodálattal láttam, hogy 150 évvel ezelőtt már ismerték eleink az olasz tészták magyar megfelelőit. Ma mégis mindenhol "pennéket", "vermicellit", "tagliatellét" stb. kínálnak, mert így sokkal nagyobb forgalmat remélnek a kereskedők és a vendéglősök, mintha magyarul neveznék a különböző típusokat. Egyszerű "diós metélt”-re már kevesebb érdeklődő akad az éttermekben.
Hát én akkor is szeretem a diós, vagy mákos metéltet, sőt a krumplis-, vagy a káposztás kockát is, de leginkább a tarhonyát. Már csak azért is, mert körülnézve az olasz és egyéb tésztakínálatokban – a tarhonya tűnik az egyetlen olyan ősmagyar tésztának, amit más népek alig ismernek!
De mi is az a tarhonya és honnan jött el hozzánk? Különböző néprajzi tanulmányok foglalkoznak a tarhonya-történelemmel, de legjobban Váradi Géza: A szegedi tarhonya című írása foglalta össze 1933-ban.
Nevét a tarhóból származtatják, ami az Alföldön a felforralt tejből beoltva készült nyári hűsítő ital, az "alföldi gulyások fagylaltja".
Vámbéry Ármin könyvében leírta, hogy utazása során a sivatagi karaván-útján: "fehér lisztből gyúrt és juhzsírban kisütött apró tésztaneműt – tarhonyát – vitt magával".
Fontos dolog lehetett már őseinknél a tarhonya, mivel nagyon sok tudós (nyelvész, pl. Gombocz Zoltán, történész, pl. Vasic Nikola szerb tudós, és számos néprajz-kutató) foglalkozott behatóan az eredetével. A tarhonya (törökül tarana) tehát turáni eredetű étel, amit a honfoglaló Árpád és hadai az ázsiai közös őshazából hozhattak magukkal. A hazai tájegységekben különböző neveken és formában terjedt el, de az Alföldön és főként Szegeden ágyazódott leginkább a népéletbe az általános étkezési szokások elmaradhatatlan részeként.
A harmincas években nagyon felerősödött a magyar búza védelme a külföldi behozatallal szemben, olyannyira, hogy a tarhonya-propaganda erősítésére és a rizs importjának korlátozására több kezdeményezés indult a hatóságok (minisztérium és a kormány) felé. A szegedi tarhonya-propaganda tervezetekben kiemelték az étel tápértékét, és a magyar búza kiválósága miatt az egyéb vidékek és főként a külföldi (olasz) tésztákkal szembeni kiválóságát. Ami számomra különösen érdekesnek tűnik a korabeli tervezetekben, az a „tarhonya felhasználási módjainak változatossága”. Nagyon szeretem a (jó) tarhonyát! A marhapörkölt elképzelhetetlen nélküle, de ilyenkor mindig eszem önmagában is a tésztából, mielőtt a marhalábszár darabokkal és a szaftjával elegyíteném!
Mindig is nagyon szerettem a tarhonyát, ezzel egyszer egy társaságban jól megtréfáltak. A lakoma végén palacsinta volt a desszert, nekem külön tálaltak 3 darabot. Mikor megkóstoltam, kitört a nevetés – sós tarhonyával voltak megtöltve.
Akkor fagyott az arcukra a röhögés, amikor – ugyan meglepődve –, de jóízűen megettem.
